Démonkapu

Tartalom:

A veterán Sir Ekrand Telmond Kyron paplovagja vezetésével, az inkvizíció csapata üldözőbe vesz, egy sötét kóborlónak nevezett boszorkánymestert. Aki lepaktált egy démonnal, nagy hatalomra szert téve. Nem sejtik milyen sötét terven munkálkodik. Meg kell szereznie egy ősi démoni ereklyét, ura parancsára. Mellyel képes kaput nyitni a külső síkra, olyan borzalmakat szabadítva a világra, melyet ezer éve nem láttak.

Démonkapu

Az éjszakai holdfényben vágtázó lovasok, szélsebesen haladtak felfelé, a hegyekkel körülvett sziklás úton. A lovak szügye már habzott az órák óta tartó vágtától. Tudták, hogy sietniük kell, mert  a boszorkánymester és élőhalottjai már valószínűleg betörtek a kolostorba. 

Rájöttek, hogy mit terves az őrült férfi. Meg akarja szerezni, Karos a valaha élt, rettegett démonúr fegyverét. Mely óriási hatalommal bírt, de nagyon veszélyes is volt egyben, mivel nem e-világ teremtményeinek készítették. Másik létsíkon kovácsolták, ismeretlen módszerekkel. Egy átlagembert hamar pusztulásba rontott, kiszipolyozva minden életerejét. Mivel elpusztítani nem lehetett, ezért a szerzetesek erős mágikus védelem alá helyezték, és megesküdtek, nem engedik, hogy halandó birtokába jusson a démoni ereklye. 

Felérve már látták, hogy elkéstek, lovak álldogáltak a nagy fenyőfa kapu előtt, mely nyitva állt. Belovagolva észrevették a halott szerzetesek testét a földön. A központi épülethez vették az irányt, leszálltak kimerült méneseikről. Időt nem vesztegetve nyomultak be, a nagy épület ajtaján. Elől ment vörös vértezetes parancsnokuk, utána a páncélos társai, a sort a bíboros, és a varázslónő zárta. Fegyvereiket kivonva, sietős léptekkel haladtak, amerre a nő mondta. Ő érzékelte a démoni tárgy jelenlétét. 

Folyosókon, termeken keresztül, lépcsőket megmászva értek fel, egy nagyobb terembe. Közben a pusztítás nyomait tapasztalták, mindenhol halottak feküdtek vérbe fagyva. Legtöbbjüket meglepték, de valahol heves harcok dúlhattak. Néhol láttak egy-egy legyőzött élőhalottat is. Reménykedtek, hogy még időben érkeztek és megmenthetnek pár szerzetest.

Vulgron arca teljesen el volt torzulva, már alig hasonlított egykori énjére. Szeme vérvörösen izzott, aki belenézett mérhetetlen félelem lett úrrá rajta. Agyarai és karmai nőttek, hátán denevérekhez hasonló szárnyak feszültek. Egész teste izmoktól duzzadt. Átadta az irányítást a testében megbújó démonnak. 
Karjával összeroppantotta az egyik áldozata torkát. Már csak hárman voltak életben a szerzetesek közül, a rendmester és két társa. A megmaradtak a falhoz szorulva, félkört alkotva védekeztek botjaikkal, melyek kék fénnyel ragyogtak. A rendmester nem harcolt, erősen koncentrált, fenntartva egy fényes védőmezőt, mely nem engedte, hogy túlvilági lényeg megközelítsék őket. Körülöttük négy élőhalott harcos, lassan hátrált a zóna elől. A démon a kis csoport felé fordult, túlvilági tekintete a rend nagymesterét kereste. Szárnyait széttárva, vészesen közeledett. Ekkor rohant be két élőhalott harcos.

-        Urunk! Lovagok közelednek hozzánk a lépcsőkön felfelé!

-        Minden áron akadályozzátok meg, hogy bejussanak! Menyetek mindannyian, majd én elbánok a maradék szerzetesekkel! – mordult rájuk félelmetes hangján.

Az élőhalottak sorban kihátráltak, és sietve elindultak, hogy szembeszálljanak az inkvizíció embereivel. A sötét kóborló agyarait kivillantva, fordult a három ember felé.

-        Nem jöhetsz közelebb démonfajzat! – ordított rá a rend vezetője.

Érezte, hogy igazat mond, és nem tud közel férkőzni hozzájuk. Felkapta a földön heverő egyik lándzsát, és óriási erővel a védőmezőt fenntartó férfi felé hajította. Két társa megpróbálta hárítani, de nem sikerült. A fegyver keresztülszúrta a szerencsétlent, a falhoz szegezve. Felordított a szerzetes a fájdalomtól, abban a pillanatban kihunyt a fényes mező.

-        És most széttéplek titeket, halandók! 

Azzal a levegőbe emelkedett egy szárnycsapással, és támadásba lendült. A két talpon lévő szerzetes, kékesen fénylő botjával sikeresen hárította a fenevad támadását. Mágikus fegyvereikkel meg is sebezték a karját. Mit sem törődve a sérüléseivel harcolt tovább. Nem sokáig állhatták, a gyilkos erejű gyilkos csapásokat. Egyik támadásával, sikeresen felhasította karmával ellenfele hasát, kibelezvén a szerencsétlent. Az utolsó megmaradt szerzetes dühtől vezérelve, ordítva támadott rá. Fejen találta a démont, aki kénytelen volt hátrálni, az ütés erejétől megszédülve. Újabb és újabb elkeseredett támadást indított a lény ellen, mely folyamatos védekezésre kényszerült. A szerzetes emberfeletti ügyességgel forgatta a fegyvert maga körül, ám mégsem bizonyult elég gyorsnak. A démon mindkét kezével megragadta a botját, magához rántva a férfit, nyakon harapta, és hatalmas erővel a szemközti falnak vágta. Óriásit nyekkenve a padlóra esett és többet nem mozdult.

Ekkor vette észre a földön ülő, csukott szemmel összpontosító rendmestert. Sebe teljesen összeforrt, kezében egy kékesen világító kard jelent meg a semmiből. Tekintetét a démonra emelte, egyáltalán nem rémisztette meg a földöntúli vörös szempár. Felegyenesedett és hangosan odakiáltott.

-        Démonfattyú, most végzek veled, mert velem van a hitem, mely oly hatalmas, amit te el sem tudsz képzelni!

Mágikus kardját maga elé emelve, megrohamozta a szörnyeteget, és keresztülszúrta az alkarját. Ordítva, dühösen mart a szerzetes felé, de annak bőre az acélnál is keményebb volt, képtelen volt benne kárt tenni. 

A lovagok egy nagyobb terembe értek, mely ebédlőféle lehetett. Az asztalok mellett több halott szerzetes feküdt, és néhány elesett élőhalott. Kíméletlen harc dúlhatott, minden jel erről árulkodott. Valami legyilkolta ezeket a remekül képzett fegyverforgatókat, akik ismerték még a papi mágia egyes varázslatait is. Magukban az élőhalottakat legyőzték volna, bármenyire is veszélyes ellenfelek hírében álltak. A lovagok ék alakban törtek előre. A jobb oldalt a szomszédos terembe vezető lépcsőn, rohanó léptekkel közeledett az ellenség.

-        Védelmi alakzatba rendeződni! - kiáltotta a parancsnok.

Kört alkotva körülvették a két mágiahasználót, felkészülten várták az ellenséget. A rothadó testű harcosok kardokkal, buzogányokkal, és lándzsákkal a kezükben támadtak a lépcsőn lerohanva. Siren koncentrált és a földhöz ütötte botja végét. Tűzgömb robbant az élőhalott harcosok között. A detonáció ereje a földre lökte őket.

-        Most! – kiáltott Telmond.

Sebesen lendült támadásba, fénylő pengéjű lovagkardjával, a társai is vele tartottak. Elsodorták a feltápászkodó lángoló teremtményeket, végtagok repültek, testek dőltek el. A vörös páncélos férfi oroszlánként vetette magát a harcba. Lefejezte első ellenfelét, támadásának nem tudtak ellenállni. Szédületes sebességgel forgatta a fegyverét, az élőhalottak sorban hullottak el. A harc hamarosan eldőlt, az utolsó támadót is elpusztították a lovagok. Nem egyszerű fegyverforgatók voltak, hanem az inkvizíció legjobbjai. 

A csoport tovább folytatta az előrenyomulást, egyenesen fel a lépcsőkön. Egy folyosóra értek, mely egy nagy terembe végződött. Belépve szörnyű látvány fogadta őket. Szerzetesek holttestei feküdtek mindenfelé, megtalálták a rendmestert is. Megcsonkított, erősen megégett teste, a falba volt szúrva egy rövid karddal.

-        Oh istenem elkéstünk! – rázta a fejét a varázslónő.

-        Ismertem őt személyesen, nyugodjon a lelke békében. – mormolt el egy gyors imát Moren bíboros.

-        Merre van a démoni ereklye Siren? – kérdezte a parancsnok.

-        A folyosó után jobbra őrzik, egy erős mágiával védett helyiségben. Nem engedhetjük elszökni a fegyverrel, annak beláthatatlan következményei lennének.

-        Gyorsan, utánam mindenki, meg kell állítanunk a sötét kóborlót.

Vulgron démoni teste több sebből vérzett, a rendmester nagyon kemény ellenfél volt. De egy tüzes lehelet itallal sikerült fölé kerekednie, mikor megszűnt a koncentrációja eldőlt a csata. Aztán elkobozta a medálját. 

Most belehelyezte a rúnákkal borított acél ajtó középbe. A medál besüllyedt és felízottak a rúnajelek, zárak pattantak, a kerek ajtó, baloldalra elgördülve utat engedett a szobába. Bent mágikus fények gyulladtak fel sorban a falakon. Középen, egy szerzetest formázó ember nagyságú márványszobor állt, mely a két kezét előre tartván fogta a démoni fegyvert. Körülötte számtalan védő pentagramma. A démon nem tudott átlépni rajtuk, tudta, hogy a jeleket megtörni egyenlő lenne a halállal. A keletkező mágikus robbanás még az ő testét is elpusztítaná. Arckifejezésén a kétségbeesés lett úrrá, sejtette, hogy a lovagok hamarosan ideérnek. Gyorsan ki kellett valamit találnia. Ekkor váratlan dolog történt, a fegyver megszólította, mély túlvilági dermesztő hangon.

-        Ki vagy te halandó, aki egyszerre démon és ember is?

-        Vulgron vagyok és magamba fogadtam Selgont egy közdémont. Ketten irányítjuk e-testet. Urunk és parancsolónk Sigrasson a hatalmas, ő küldött!

-        Szóval úgy, tehát ki akarsz szabadítani a börtönömből?

-        Igen, de nem tudok belépni a terembe, a mágikus jelek nem engedik.

-        Nem is kell, hogy idejöjj, csak összpontosíts erősen és mond ki a nevem.

A sötét kóborló felemelte karmos kezét, és erősen koncentrálni kezdett, majd kimondta a nevet ’Karros’. A fegyver erős fénnyel felvillant, lassan emelkedni kezdett, átlebegett a védő pentagrammák felett, egyenesen a boszorkánymester kezébe simulva. Hosszúkard nagyságú fegyver volt, enyhén hajlított pengével, melynek külseje fogazott volt. Színe teljesen mat fekete, a keresztvasnál egy hüllőszerű vörös szemgolyóval. Markolata összefonódó, kínok közt szenvedő alakokat formázott. Azonnal érezte a fegyver mérhetetlen erejét, soha ehhez foghatót nem tapasztalt élete során. Végre a kezében tartotta a kapu megnyitásának kulcsát. Rohanó léptek, és fegyvercsörgés zaja zavarta meg az elcsodálkozó Vulgront. Csapdába került, innen nem volt kiút. Így hát a kardal a kezében szembefordult a támadóival.

/A teljes mű 18 A4 oldal terjedelmű! Mely megvásárolható 500Ft-ért!/